Öt lépésben... 7.0 Szent Antal-lánc - a csutkababától - a pünkösdi királyságig

csutkababa → bábu → bábszínház → dráma → dramatikus játák → alakoskodás → pünkösdi királyság 

csutkababa

A kukorica csuhé baba az indián eredetű és az antebellum korszak játéka. Baba készülhetett a kukorica csutkjából is. A kukorica, amelyet nálunk tengerinek is neveznek, amerikában volt őshonos növény, amelyet őslakos népek háziasítottak Mesoamericában az őskorban.
A kukorica héj minden részét felhasználták. Nők fontak a héjból kötélet és zsineget majd szőnyegeket is szőttek belőlük. Az aprított héj jó töltése volt a párnáknak és matracoknak. A kukoricacsutka üvegdugóként, súrolókefékként szolgált, eltüzelve húst füstöltek vele. Kukorica haj pedig csutkabababák haja lett.

bábu

1. (régies, ritka) Játékbaba.  [A leánynak] bábu kellene még … [a fiúnak] papirossárkány, nem feleség. (Mikszáth Kálmán)

2. Báb (2–3). Csak bábuk.  Bábuja voltam a papának is, bábud voltam neked is; igaz, hogy nekem is megvoltak a bábuim, a gyermekeim. (Ambrus Zoltán) || a. (átvitt értelemben, régies) Szép (külsejű), de lelkileg üres ember, főleg nő.  Mindössze is csak egy Csinos kis bábu vagy. (Vörösmarty Mihály)

3. A sakk- és a tekejátékban haszn., meghatározott alakúra faragott fadarab. A kuglizók kilenc bábura dobják a golyót.  Sárga bábut Kockás mezőn [= sakktáblán] kedvvel léptettem én. (Tóth Árpád)

Szóösszetétel(ek): kirakatbábu.

bábjáték

a színjátéknak az a formája, melyben az élő embereket bábuk helyettesítik. A bábjátékok csoportosítása a bábuk mozgatási technikája szerint történik, megkülönböztetik a kézi bábut (kesztyűs, zsákos bábu), a felülről, zsinór által mozgatott marionettet és a pálcás bábut, melynek legszebb példáit a jávai wayang bábuk szolgáltatják; külön csoportnak tekinthetjük a mo.-i → bábtáncoltató betlehemezést is, melynek primitíven megmunkált bábui a színpad alján vágott járatban, sínben közlekednek, és a bábtáncoltató alulról mozgatja őket. – Ázsiában és Európában igen régóta ismerik a bábjátékot, de a kezdetleges technológiájú népeknél is szokásos volt a rituális drámákban, → misztériumjátékokban az istenségeket, szellemeket, ősöket bábuk segítségével megjelentetni. – Az európai bábszínpad története az ókorba nyúlik vissza, bábszerű mozgatható istenszobrokról az antik szerzők is megemlékeznek, és hivatásos római bábjátékosok is voltak. A vallásos bábjátéknak ösztönzést adott a karácsonyi templomi jászolállítás szokása, mely hordozható bábszekrények kialakulásához vezetett, állítólag innen ered a marionett (’Máriácska’) név is. Az európai bábjáték a 16. sz.-ban fellendült, virágkora a 17–18. sz.-ra esett, mikor vándortársulatok szórakoztatták városok és falvak közönségét. Ekkoriban alakultak ki az állandó komikus bábfigurák, a nápolyi Pulcinella, az orosz Petruska, az osztrák-német Kasperle stb. – A magyar bábjáték történetéről kevés adatunk van, valószínűleg az alak szó jelentette a bábut. A török megszállás idején szervezett magyar népies bábtársulatokról nem tudunk. A 18. sz.-tól kezdve osztrák és cseh-morva vándortársulatok érkeztek hazánkba. Néhány hazánkban letelepedett társulat, így a Hincz (Hienz) mutatványos család el is magyarosodott. A múlt századtól a népies vásári főhőse hazánkban a Paprika Jancsi. – A → népi színjátszás a bábtáncoltató betlehemezésen kívül önálló bábjátékot nemigen ismer, azonban népszokásainkban szerepelnek körülhordott bábuk (→ kiszehajtás), kereken forgó férfi- és nőalak (Győr-Sopron megyében pl. a pünkösdi szokáskörben szerepel, és neve Pásztor Böske). – Az első ismert magyar bábszínművek Balog István hagyatékából kerültek elő és 1810–1830 között készültek; e repertoárból olyan nemzetközileg is ismert témák bukkantak elő, mint a Don Juanról, Faustról szóló bábdarabok, s olyan hazai témákon alapuló játékok, mint az Angyal Bandiról, Lúdas Matyiról és Tündér Ilonáról készült bábdarabok. – Irod. Kós L.–Németh A.–Óhidi L.–Raffay A.–Szokolay B.: A bábjátszás Magyarországon (Bp., 1955); Pór Anna: Az első írott magyar bábszínművek és európai rokonai (Filológiai Közl., 1966).

dramatikus játék

a népköltészet több szereplős, párbeszédes formájú alkotása, melyet szerepjátszással összekötve adnak elő (→ népi színjátszás), formájában hasonlít az irodalmi drámához. Gyakran irodalmi-félnépi szövegek folklorizált változata. Ide tartoznak a vallásos tárgyú úgynevezett népi → misztériumjátékok, mint a → betlehemezés, → Heródes-játékok, → paradicsomjátékok, a → Zsuzsánna-játékok, a → dúsgazdagolásnak nevezett moralitás stb. A farsangi, lakodalmi és más ünnepek alkalmából eljátszott → alakoskodások is gyakran dramatikus játékok. Gyakori a behívó forma: a színre lépő szereplő bemutatkozik, majd behívja a következő szereplőt. Hazánkban többnyire valamely népszokás keretében kerülnek előadásra, néha azonban alkalmi színjátszó társulatok is alakulhatnak: ilyenek voltak az I. világháború előtt a bányász-színjátszó társulatok. – Szokásokhoz nem kötött dramatikus játékot adtak elő a hivatásos és félhivatásos vásári komédiások, → bábjátékosok, → árnyjátékosok is. Felépítésük gyakran a vetélkedő játék formáját veszi fel: a szemben álló erőket egyének vagy csoportok képviselik, akik történeti köntösben is megjelenhetnek vagy megszemélyesített allegóriák lépnek színpadra. Gyakori a bírósági tárgyalás forma is. Máskor nincs konfliktusos cselekmény, hanem egy egyén, csoport vagy foglalkozás nevetségesnek tartott vonásait utánozzák vagy valamely érdekes, emlékezetes megtörtént eseményt elevenítenek meg szerepjátszás segítségével (→ betyárjátékok). – Irod. Ortutay Gyula: Kérdőív betlehemes játékok gyűjtéséhez (Ethn., 1956); Ujváry Zoltán: Egy farsangi játék funkciójának kérdéséhez (Ethn., 1957); Kardos Tibor–Dömötör Tekla: Régi magyar drámai emlékek (I–II., Bp., 1960); Ujváry Zoltán: Az átadás-átvétel és a funkció kérdései egy népszokásban (Műveltség és Hagyomány, 1961); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964); Székely György: Színjátéktípusok dramaturgiája (Bp., 1965).

alakoskodás

az a tevékenység, melynek keretében az alakoskodó álöltözet, mozdulatok és arcjáték, esetleg álarc segítségével valakit vagy valamit megjelenít, „formáz”. Célja lehet mágikus-vallásos, segítségével megjelenítik az ősöket, szellemeket, istenségeket vagy pedig utánzás, szórakoztatás: a színjátszó tevékenység előfokának tekinthető. Maszkos alakoskodók ábrázolása már a kőkori barlangi rajzokon is feltűnik, s azóta is a tengerentúli primitív technológiájú népeknél éppúgy megtalálható, mint a népi kultúrákban. Az alakoskodók néha pantomimot adnak elő, táncot járnak, rituális cselekményeket hajtanak végre, gyakran → dramatikus játékokat adnak elő tréfás, adománygyűjtő felvonulások keretében, vagy házakhoz, ill. a mulatságok színhelyére betérve. Európában a keresztény egyházak kialakulásuk óta rendelkezéseket bocsátottak ki a pogánynak tűnő rituális alakoskodás, főleg az → állatalakoskodás ellen. Emellett egész Európában különösen nagy szerepe van a férfi–női ruhacserének, a növényi mezbe és szalmába burkolt alakoskodók, ill. a fehér ruhás kísértet-alakoskodók megjelenésének. A magyar nyelvben az alak szó a 15. sz. óta ismert „baba” értelemben, a 16. sz.-ban álarc értelemben is, a 17. sz.-ban igei formája általános, főleg a farsangi jelölésére használják. Legfőbb alkalma ma is a farsangvégi alakoskodás, de más jeles napokon is szokásos, így → Mikulás és → Luca napján, a karácsonytól vízkeresztig tartó időszakban (→ betlehemezés, → regölés, → gircsózás), → pünkösdkor, továbbá lakodalmak (→ lakodalmi alakoskodás), disznótor (→ disznótori kántálás), → szüret stb. alkalmából. (→ még: álarcos játék, → halottas játék). – Irod. Ferenczi Imre–Ujváry Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, Debrecen, 1962); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

pünkösdi királyság

a májusi → pünkösdi ünnepkörhöz fűződő alakoskodó szokás (→ alakoskodás). Európa jelentős részében a középkor óta választanak pünkösdi (ill. májusi) királyt. Hazánkban a 16. sz.-ban már általánosan ismert volt a pünkösdi királyság múló, értéktelen voltára utaló szólás, amelyből a szokás általános és régi elterjedésére következtethetünk. A pünkösdi királyt versenyjátékokkal, főleg lóversennyel, bikahajsszal, a fiatalabb korosztályoknál bothúzással, kakaslövéssel (→ kakasütés, → gunárnyakszakítással választották. 19. sz.-i adatok szerint egy évig a legények vezetője, bírája volt (→ legénybíró), hivatalos minden lakodalomba és összejövetelre; a legények engedelmeskedni tartoztak neki. Míg a régebbi adatok általában versennyel választott pünkösdi királyokról szólnak, a 19. sz.-tól pünkösdi király és királynő együttes megjelenéséről, házaló-adománykérő köszöntéséről vannak feljegyzések (→ pünkösdi királynéjárás). – Az előbbi formáktól némileg eltérnek a Ny-dunántúli formák: néhány évtizede még → zöld ágakba burkolt vagy lombvázba bújtatott gyermekek alakoskodtak pünkösdkor (borzakirály). Sopronhorpácson törökbasa-járásnak nevezték a szokást és történeti mondát is fűztek hozzá, azonkívül → esővarázslás is követhette. (Ilyen zöld lombokba öltözött „vadember”-alakoskodók hazánkban a reneszánsz kedvelt moreszka-táncaiban, -játékaiban is feltűntek már. Hasonló szerepet játszik horvát-szlovén területen a lombokba burkolt Zöld György.) – Bár a magyar szokás európai párhuzamai közismertek (különösen nyugatiszláv és német nyelvterületeken találunk hasonló alakoskodó szokásokat), lehetséges, hogy az európai formát megelőzte egy régebbi magyar tavaszi legényünnep. A lótenyésztő keleti rokonnépek a mai napig is ismernek versenyjátékokkal, főleg lóversennyel összekötött tavaszi legényünnepeket. Megkísérelték a szokást kapcsolatba hozni az → avatási rítusokkal, a rituális tavaszi termékenységi szertartásokkal (szent nász), a rituális királygyilkossággal, s a kapcsolatos „pótkirály”-választással is. – Irod. Sebestyén Gyula: A pünkösdi király és királyné (Ethn., 1906); Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).

Forrás: mek.oszk.hu