Öt lépésben… 13.0 Szent Antal-lánc – Vincent van Gogh-tól a tihanyi barátlakokig. A láncolatok egymásba nőnek. Az utolsó láncszem lesz mindig a követekező játék első láncszeme. Az előző forduló utolsó láncszeme a Vincent van Gogh volt.
Vincent van Gogh - Kávézó terasza este képe - Utolsó vacsora - apostolok - szentek - remeték - barátlakások Tihanyban
Vincent van Gogh - Kávézó terasza este
Az amszterdami van Gogh múzeum kurátorai szerint a festményt Maupassant A szépfiú című regényének egyik részlete inspirálhatta. „A Madeleine-templom felé fordult, és sodródott a tömeg áradatával, amely a hőségtől elnehezedve folydogált. A zsúfolt nagy kávéházak kiáradtak a gyalogjáróra; a kivilágított homlokzat éles és nyers fényében mutogatták iszogató vendégeiket. Kis négyszögletes vagy kerek asztalokon mindenféle árnyalatú, vörös, sárga, zöld, barna folyadékok álltak előttük; a vizeskancsók belsejében ragyogtak a nagy, átlátszó jéghengerek, amelyek a szép tiszta vizet lehűtötték.” Bogomila Welsh-Ovcharov ezzel szemben úgy véli, hogy Louis Anquetin Avenue de Clichy: 5 o'clock in the evening című írása volt van Gogh ihletője.
Jared Baxter az Anistoriton című folyóiratban megjelent cikkében úgy véli, a festmény nem csupán egy kávézói életképet ábrázol, hanem Leonardo da Vinci Az utolsó vacsora (1498) című híres falfestményének interpretációja.
Utolsó vacsora
Az utolsó vacsora (olasz Il Cenacolo) az itáliai reneszánsz művészet kiemelkedő alkotása, a milánói Santa Maria delle Grazie kolostor refektóriumának freskója, Leonardo da Vinci 1498-ra elkészült műve, amely a Jézus keresztre feszítését megelőző utolsó vacsora újszövetségi eseményét eleveníti fel. A festményen a tanítványok arckifejezése annyira beszédes, hogy a képet a művészettörténészek a mozi elődjeként emlegetik.
A festmény motivikája sok tekintetben ma is vitatott.
Egyes elméletek szerint Leonardo da Vinci falfestménye többszörös háromszög-kompozícióba rendezi a jelenetet. Van olyan vélemény is, hogy a legfontosabb hármas csoport a Szentháromságot jelképezi: az Atya ősi jelképe a világmindenséget megtartó pillér, a Szentléleké pedig a Fiútól jobbra zokogó Erzsébet, akit a Bibliában elsőként „töltött be”. A Jézus jobbján ülő alakot, aki eltávolodik tőle, a teológusok János apostolnak, az összeesküvés-hívők a feleségének tartják. A hozzá hajoló alak jobb kezében kés van, a másik kezével a nyaktájékon mutat egy agresszív jelet. Ez a meglehetősen bizarr felfogás világszerte a keresztények megdöbbenését váltotta ki. Az előzmények ismeretében és a restaurálást követően azonban biztosan tudható, hogy az Péter apostol, és hogy a kés nem az ő, hanem valaki más kezében van. Ő pedig teljes határozottsággal éppen egy Istennek nem tetsző cselekedetet, Júdás megölését akadályozza meg, ami az emberek bűneinek másnap történő megváltását lehetetlenítené el, és amit a kés isteni csodával történő törése is igazol.
Leonardo egyéniségként és lélektanilag elemezve ábrázolta az apostolokat. Az árulót a gesztusok eszközeivel kirekesztették a közösségből, de ő mégis ellenpontja Jézus méltóságteljes alakjának. Leonardo befejezetlenül hagyta Jézus arcát. A falkép ma igen rossz állapotban van, a nedvesség megrongálta. Egyesek szerint a festő Júdást nem ruházta fel attribútummal, s alakját betette a többi apostol közé, így nem tudni, melyik alak is ő. Ha viszont elfogadjuk, hogy a festő az alakokat család szerint rendezi, akkor érthető, hogy Péter mögött testvére András, előtte pedig a fia (János ev.: „Simon fia, Júdás”) ül. Furcsább, hogy Jézus szívére most nem János hajol, mert balján a karjait valami miatt rémülten széttáró testvérbátyja, Jakab ül! János viszont ezek szerint a képen nem is szerepel, ami legfeljebb az évszázados átalakításokkal lenne magyarázható.
Glória egyébként a többi alakon sem látható, mert Leonardo mindegyiküket az általa még ifjan kitalált, és következetesen alkalmazott megoldással egyfajta „szellemi” világba helyezte, ahol szentségük magától értetődő. Ezt a szellemi világot a valóstól a teremben körbefutó virágfüzérek határolják, ami felett Boldog Margit ugyancsak általa festett tondója látható. A keresztre feszítést (amit Montorfano készített) viszont a valós világban helyezte el, ott a szentek glóriával láthatók. Ez a megoldás látható a Sziklás Madonna-képeken is: a párizsi változaton az alakok a szellemi világ részei, a londonira pedig saját kezűleg festett glóriákat. Ott a nőalak azért nem mutathat Istenre, mert az a valós világban számára nem látható. Isten valamely szent rámutatásával történő jelzése egyébként Leonardo másik nagy ifjúkori „felfedezése”, amit később is alkalmazott, és amit Michelangelo is felhasznált az Utolsó ítéletben (Ott Mária mutat rá).
Jól látható, és vonalzóval is ellenőrizhető, hogy a kép minden perspektívavonala – a tartógerendák, díszítések stb. a terem felől – pontosan Jézus arcára vetülve – a kép geometriai középpontja felé tartanak. Érzékelhető tehát, hogy egy mélyen vallásos, „konstruktivista” alkotásról van szó, ami azonban éppen ezáltal valamit elhibázott – a mestermű és alkotójának története ezt tükrözi.
Egy 2007-es elmélet szerint a kép egy zenei motívumot is tartalmaz rejtetten.
Apostolok
Tizenkét apostolnak nevezzük a keresztény hagyomány alapján azokat a férfiakat, akiket a Názáreti Jézus tanítványainak kiválasztott és küldetést adott nekik. A szó a görög απόστολος szóból ered, melynek jelentése: küldött. A görög aposztolosz szó pedig az apostello igéből ered, melynek jelentése kiküldeni. Az apostolokról a Biblia könyvei között az evangéliumokban és az Apostolok cselekedeteiben olvashatunk.
Az apostolok kiválasztása
"Jézus egyszer fölment egy hegyre imádkozni. Az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Másnap magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt, akiket apostoloknak nevezett: Simont, akit Péternek is hívott, és testvérét, Andrást; Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást; Jakabot, Alfeus fiát és a buzgó Simont; Júdást, Jakab fiát, továbbá karióti Júdást, aki később elárulta őt.
Azután lement velük, és egy sík mezőn megállt. Ott nagy csoport tanítvány sereglett köréje, és hatalmas tömeg vette körül Júdeából, Jeruzsálemből, Tirusz és Szidon tengerparti vidékéről. Ezek azért gyűltek össze, hogy hallgassák őt, és gyógyulást nyerjenek betegségükből. Meggyógyultak azok is, akiket tisztátalan lelkek gyötörtek. Az egész tömeg érinteni akarta őt, mert erő áradt ki belőle, és mindenkit meggyógyított.
Lk 6,12-19"
Azóta elkészültem az apostolok haiku-kalligráfiáival is, rajtuk a nekik megfelelő attribútumokkal. segítségemre most is Szász Ilma volt.
Legtöbb apostolnál a mártíriumuk adja a jelüket. János nem halt mártírhalált, így jele - Skorpióként - a sas.
id. Jakab: kard (lefejezik), (Állatövi jegy: Kos)
Pál: lefejezték karddal (az áruló Júdás helyén)(Állatövi jegy: Bika)
Tamás: tőr (felhasítják vele), (Állatövi jegy: Ikrek)
Tádé: bunkósbot, valószínűleg ezzel verik agyon, mikor Simonnal együtt térít), (ő a kánai vőlegény, ez utalás a családiasságára is) (Állatövi jegy: Rák)
Péter: fordított kereszt és kulcs (Állatövi jegy: Oroszlán)
Fülöp: öklömnyi kődarab (valószínűleg megkövezték)(Állatövi jegy: Szűz)”.
ifj. Jakab: ványolófa (ezzel verték agyon, miután legurították a templom lépcsőin), (Állatövi jegy: Mérleg)
János: sas (nem halt mártírhalált) (Állatövi jegy: Skorpió)
Simon: fűrész (ezzel szétfűrészelik) (Állatövi jegy: Nyilas)
Bertalan: lenyúzott bőre (Állatövi jegy: Bak)
Máté: máglyára állították, amit aztán eső állított el, nehéz lenne ábrázolni, marad az angyal (pl. az angyali üdvözletből) (Állatövi jegy: Vízöntő)
András: “andráskereszt”. (Állatövi jegy: Halak)”
Szentek
A szent szó részint az elkülönítettség, részint a tökéletesség fogalomkörébe tartozó személyek, dolgok és fogalmak jelölésére használatos, vallási kifejezés. Ellentéte a profán, azaz ami világi, anyagi természetű.
A Bibliában szent mindaz, ami Istené, és ami Isten köréhez tartozik. A szentség Isten elválaszthatatlan tulajdonsága; abszolút értelemben vett erkölcsi tisztaság. Amikor élettelen dolgokra, időszakokra,[3] helyekre vagy tevékenységekre használja ezt a kifejezést a Biblia, az azt jelenti, hogy ’elkülönített’ vagy ’Istennek szentelt’, el van különítve az általános használattól.
Az Újszövetség szóhasználata a szent szót többnyire Istenre, a bűntelen szellemi lényekre (angyalok) és gyakran az istenfélő személyekre, az őskeresztényekre alkalmazza. Ez utóbbi szerint szent az, aki Jézushoz hasonlóan tiszta és kegyes életet él.
Azon keresztény felekezetekben, amelyeknek vallásgyakorlata a reformáció kora előtt alakult ki (katolicizmus, ortodoxia), mind a liturgiában, mind a hit személyes megélésében fontos szerepet kap a szentek tisztelete és a velük való kapcsolattartás. Ebben a kontextusban a szentek azok, akik haláluk után az adott keresztény közösség hite szerint üdvözültek.
A mai katolikus tanítás szerint: „Szentek (lat. sancti): tág értelemben az összes hívő, akik a keresztség által részesülnek Isten életében és szentségében. Szoros értelemben azok, akiket az Egyház hivatalosan szentté avatott és a liturgiában, ünnepnapjukon megemlékezik róluk.”[6]
Ugyanezen felekezetekben jellemző az ószövetségi szóhasználat továbbélése; ilyen értelemben beszélnek szent helyekről, időkről és tárgyakról, azt kifejezendő, hogy ezeket elkülönítették a profán használattól, és Isten számára „foglalták le”.
A magyarországi katolikus szóhasználattal kapcsolatban említést érdemel a szent szó inflációja. Ez azt jelenti, hogy számos kifejezést, amelyek eo ipso (a lényegéből következően) szakrális tartalmat hordoznak, a szent- előtaggal egészítenek ki. Példa az ilyen pleonazmusokra: szentmise, (szent)gyónás, szentáldozás, (szent) Eukarisztia, (szent)olvasó, (szent)lecke stb.
A reformáció egyházaiban nem kap kiemelt jelentőséget a szentség fogalma, amennyiben mégis előkerül, főleg erkölcsi értelmezéssel szerepel azon túl, hogy a szentség azt jelenti: Isten által Magának kiválasztott, az Istené: "Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben." (Ef 1,4), "Öltsetek tehát magatokra – mint Isten választottai, szentek és szeretettek – könyörületes szívet, jóságot, alázatot, szelídséget, türelmet." (Kol 3,12)
Kora középkori írásokban „zentnek” írták, de ezekben a z-betű következetesen sz hangot jelölt, így valószínűleg ugyanúgy, mint ma, „szentnek” mondták. A nikolsburgi ábécében külön jel van rá: ZNT (rovásjel).PNG, amely olvasható Istennek és szentnek egyaránt.
Köznapi használatában az olyan tárgyakat, eseményeket, mondják szentnek amik nagy figyelmet, tiszteletet, megbecsülést érdemelnek. Pl. „Az asztalos szerszámai szentek, még neked sem adja kölcsön őket.” A vadász a fegyver gondozását „szent dolognak” tartja. A karácsony, a házastárs születésnapja, a vasárnap „szent nap” stb.
Általánosan elmondható, hogy a szent szó használatában napjainkban a morális értelmezés dominál.
Szent remeték
Január 15-én Remete Szent Pál, 16-án Remeték Királynője, 17-én Remete Szent Antal, 20-án Boldog Özséb ünnepe. A 2. század közepén a világot elhagyva, az anyagiaktól függetlenné válva, a pusztaságba vetette magát az egyiptomi remeték ősképe, thébai Szent Pál (228–343). A külső magánytól körülvéve, nekivágott a belső magány ismeretlen tájainak és felfedezte a már szavak nélkül elmélkedő imádságot, és az Istenbe való félelmetes és édes elmerülést. Akadt egy-két társa, akiknek átadta a lelki életben megtapasztaltakat. Élete végén isteni indíttatásra maga Remete Szent Antal kereste fel. Így lett Isten gondviselésének és Pál életszentségének tanúja.
Aztán egyik este kezembe került egy, már hat éve nem olvasott könyv. Felcsaptam találomra, és mit ad Isten, ez a cím jelent meg: A gyóntatóatya. Hermann Hesse második életrajza az Üveggyöngyjátékból.
A két főszereplő két sivatagban élő remete. Ez felidézte bennem Remete Szent Antal és Remete Szent Pál sivatagi találkozásának történetét.
Magyar alapítású a Remete Szent Pál rendje
A 13. században a meglévő, idegenből jött rendek mellé egy teljesen új szerveződött, az egyetlen középkori magyar alapítású szerzetesrend, Thébai Remete szent Pál remetéinek, más néven a pálosoknak a rendje. Hazánkban a kereszténység kezdeteitől fogva jelen volt a remetéskedés, elég a Bakonybélben elvonultan élő Szent Güntherre vagy Szent Gellértre gondolni. Bertalan pécsi püspök az egyházmegyéje területén élő remetéket 1225-ben összegyűjtötte, és a patacsi hegyen épült Szent Jakab monostort rendelte nekik otthonul. A tatárjárás után ez a közösség csatlakozott ahhoz, amelyet Özséb, az esztergomi kanonokból lett remete szervezett a Pilisben, a mai Kesztölc falu határában, a Szent Kereszt tiszteletére emelt templom körül. Más remetecsoportok is csatlakoztak Özsébhez, aki a remeteközösségek függetlenségét igyekezett megőrizni a püspökökkel szemben. A remeték figyelme talán már ekkor Thébai Remete Szent Pál felé fordult, akit, mert életvitelüket elsőként nála vélték fölfedezni, később égi védnökként, névadóként tiszteltek. A rend központja már Budaszentlőrincen volt, amikor a 14. század elején elnyerték hivatalos elismerésüket. Remetékhez illően a településektől távol építették fel házaikat, a lelkipásztorkodásba csak később kapcsolódtak be, imádság és munka, fizikai munka volt az életük két legfontosabb összetevője. A 14. században a németeknél és a lengyeleknél is szerveződtek pálos közösségek, sőt a 15. században a portugál remeték is csatlakoztak a pálosokhoz. Sík vidéken soha nem telepedtek meg, csak hegyek, dombok között érezték jól magukat, és a középkor végén 63 házuk volt. Életvitelük szigorúsága mindvégig megmaradt.
Remetelakok - Barátlakások Tihanyban
A Barátlakások a tihanyi Óvár É-i oldalán lévő 20–30 m-es meredek bazalttufafalban, az Orosz-kőben mesterségesen létrehozott üregek, amelyek régen emberi lakhelyek voltak. A Balaton-felvidéki Nemzeti Park területén lévő Tihanyi-félszigeten, a Tihanyi Tájvédelmi Körzet É-i részén találhatók. Az üregcsoport kultúrtörténeti emlék.
Méltatlanul keveset hallani a Tihanyi-félszigeten fellelhető barlanglakásokról, pedig az egykori imacellák ma Közép-Európa egyetlen épségben fennmaradt remete-telepének számítanak.
Az erdőben rejtőző barátlakásokat és a kelta vár maradványait nem könnyű észrevenni, egyetlen, alig felfedezhető tábla jelzi, hogy a fák között nagyobb izgalmak várnak ránk.
Az I. András király által Tihanyba telepített bazilita szerzetesek egyedi építményekkel ajándékozták meg a Balaton-vidéket: az Óvár keleti oldalában, a húsz méter magas bazalttufa falba barlanglakásokat vájtak, amely annak idején otthonként, egyfajta imacellaként, ma pedig turisztikai látványosságként szolgálja az embereket. A Tihanyi nevezetességet 1948-ban fedezték fel és nyitották meg az érdeklődő közönség számára. A Balaton-Felvidéki Nemzeti Park különleges túrákat szervez a Barátlakásokhoz, amely egyben érinti az Óvárat, a Cyprián-forrást, de a közel 3 órás kirándulások végén az is kiderül, létezik-e még a tihanyi visszhang.
Nehéz észrevenni a barátlakásokat
A történelmi feljegyzések szerint a bazilita szerzetesek Anasztázia kijevi hercegnő révén kapták a meghívást, és ukrán földről érkeztek Magyarországra. A cellacsoportokból egyébként ma már csak három barátlakás látogatható, a többit betemette az 1952-es sziklaomlás. E három barlang-otthon gyakorlatilag Közép-Európa egyetlen fennmaradt remete-telepe.
A kereszténység kezdetén a pusztába vagy erdőségekbe vonult férfiakat nevezték remetének, akik a világtól elzárták magukat, hogy így válhassanak Isten szolgájává. Életük rendkívül szigorú alapokra épült: állandó imádság, önsanyargatás és az úgynevezett erénygyakorlatok töltötték ki napjaikat. Egyre több ember adta a fejét remeteségre a régi időkben, végül szerzetesközösséget is alapítottak.
Az ő otthonuk, imahelyük lett a barlanglakás-telep, amely ma is szabadon látogatható azok számára, akik Tihany környékén kalandozva ismerkednének a történelmi időkkel. Igen ám, de e lakások – természetesen – rejtőzködnek, így igencsak szemfülesnek, ébernek kell lennünk, hogy észrevegyük azokat. Ha közvetlenül a Balaton-part melletti úton megyünk be Tihanyba, bal oldalon a Balatont, jobb oldalon erdőséget találunk. Itt jelzi egy alig felfedezhető tábla, hogy Barátlakások (barlanglakások) várnak minket bent, az erdőben. Ilyenek egyébként máshol is találhatók az országban – például Sirokban -, de a tihanyiak jóval korosabbak azoknál. A kelta sáncokról pedig szó sem esik, pedig elődeink várának maradványa ékes bizonyítéka múltunknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése